ANCSEL ÉVA

idézetek
 

Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?

 

Ha nincs olyan kicsiny dolog két ember kapcsolatában, aminek ne lenne jelentősége, ha az is fontos, hogy a másiknak nem kellett-e sokáig várnia a villamosra, és az új cipőjét már megszokta-e – akkor az a kapcsolat fontos és erős. Azt hiszem, az emberi kapcsolatokban csak az egészen kis dolgok fontosak, hogy el ne felejtsük, melyik a másik ember kedvenc párnája, melyikkel szeret aludni, akkor is, ha az az elnyűttebb, öregebbik párna.

 

A zenekari próbán a karmester leintheti a zenészeket, akár a taktus közepén, és újrakezdhetik tizedszer is a második tételt. Az életben semmit sem lehet előlről kezdeni – itt minden végleges, és a próbálkozásokért is felelni kell. Arról nem beszélve, hogy partitúra sincsen.

 

Nézem a violinkulcs rajzolatát rajzolatát: ott álla helyén, mintha őrizné mindazt, amit isteni fölöslegként az emberiség létrehozott. De ki vigyázza a violinkulcsot?

 

Ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem.

 

A szelídség: ellenállás. Nem csoda, hogy sokszor fölháborító.

 

Kiutak vannak, de csak kifelé vezetnek. Ki mondja meg, hogy a küszöbön túl mi van?

 

Amikor elmék vajúdnak, kérdőmondatokat szülnek.

 

Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.

 

Az ember lehet szabadabb, s még legszabadabb is. Csak az az alapfok, az mért elérhetetlen?

 

Ha valaki alacsony, azon nincs mit nevetni. Amíg talapzatra nem áll.

 

Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok.

 

Lehet, hogy minden tudás legelején egy kérdőmondat áll?

 

Az istenek nagyon sokfélék és nagyon különbözőek. Egy közös vonásuk mégis lehet: azt hiszem kivétel nélkül nagyon erős az idegrendszerük.

 

Hogy mi az igazság, az nagyon fontos. De hogy kinek van igaza, az csaknem érdektelen. Mégis e körül folyik a vér.

 

Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.

 

Ha azt hallom valakiről, hogy nagyon okos, ez nekem annyira nem mond semmit egy emberről, hogy ilyenkor legszívesebben megkérdezném: - „És két füle van-e, ha pedig igen, akkor elállnak-e?”

 

Nem állítom, hogy a szerelem nem probléma, még kevésbé, hogy nem kavar problémákat. De ha megszületett, akkor már inkább rejtély, mint például a búbosbanka.

 

Nem szeretem az örökké mérlegelőket. Akik sohase meggondolatlanok és sohase csodálkoznak. Kezükben láthatatlan, finom mérőműszereikkel járják a világot, s megvárják, míg a mérleg vibráló nyelve megnyugszik egészen – aszerint fogják megszabni lépteik ütemét, olykor sietni is fognak, máskor szántszándékkal késnek és nem akad el a szavuk se az izgalomtól, se semmi mástól. Ahogy a hangjukat megemelik, érezni azon is, hogy otthon előre kimérték – vagyishát azt, hogy mennyire emelhetik föl veszélytelenül. Csak rövidtávfutásra vállalkoznak, és arra is csak akkor indulnak el, ha biztos győzelmüket minden jóshely visszaigazolja. Ha győznek, ellenőrzik az érme nemesfém tartalmát, s még azt is kimérik, hogy kinek mennyi ideig, hány másodpercig érdemes rázni a kezét, tudniillik gratuláció alkalmából.

 

Szeretni kevesen tudnak, ez köztudott. De még kevesebben tudják elviselni a következményeit.

(Bekezdések)

„Az, aki senkit sem tud szeretni, bűnt sem tud elkövetni. De ettől még nem bűntelen.”

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

Szegények közt a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön."

A saját életnek nem megbízható tanúja senki sem. Kár is fölesketni, hogy az igazat, csakis az igazat fogja vallani.
 

Minden jó kérdés kínos kérdés, de aki keresni akarja az igazságot, annak keresnie kell ezt a fajta kínt.
 

Az nem baj, ha dühöng az ember -- az se, ha villámokat szór haragjában -- de az rettenetes, ha kihűl.

"Nagyra becsülöm azt a barátom, aki időt talál számomra a naptárában, de még
jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó."
 

Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.
 

„... ma már az eszmény szerepét problematikusnak látom a nevelésben. ... itt egy etikai probléma is felmerül. Mi jogon döntöm én el, mint pedagógus, hogy milyennek kell lennie az embernek? Mi jogon fogalmazok meg egy elérendőt és állítom azt mintaképp eleven gyerekek elé? ... Hiszen nem én vagyok az egyetlen ember, aki hat rájuk. Ez is egy etikai probléma. Csak felelősségemben kitüntetett a helyem.”

„Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő és elpereg a múlt”
 

„az egyik szemével olyannak látja a gyermeket, amilyen most, de a másikkal azt is meglátja, mivé lehet.”

Akinek csak egyszer is mondták életében:  »Aludj a karomban!«, az ne kérdezze, hogy minek élt a földön.”

Ő arra a kérdésre, hogy „mi nem nevelés?”, a következőt válaszolta.
„Nem megzabolázandó természeti erő a gyermek. Kifejleszteni, csiszolni, finomítani kell azt, ami a gyermekben benne van.”

"Ki vesz látleletet a lelki sebekrõl?" 

"Nézz hosszasan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon hamar elkezdődik."