B-612 Kulturális műhely 6722 Szeged, Bécsi krt. 7. Telefon:70/266-2790, 30/517-1205 e-mail: b612@b612.hu   http://www.b612.hu

 

 

 

2007. március 22. csütörtök 18 óra

POPPER PÉTER

VEZETNEK, VAGY VONSZOLNAK A VÉGZETEK?

2005. május 19. Mágia, Hit és Vallás >>>
2005. november 30. INDIA, AJURVÉDA >>>
2006. május 4. VAGYOK, VAGY LESZEK?>>>


POPPER PÉTER ELŐADÁSÁRA MINDEN JEGY ELKELT!


„Ki ne töprengett volna már azon, hogy van-e sorsa, végzete – vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e valamire, hogy „így volt megírva” – vajon ki írta meg? –, hivatkozhat-e a hívő az égiek akaratára, az alvilág cselekvéseire? S e kérdések mögött ott lappang a felelősség önmagunkért – vagy annak elhárítása, hajlamunk a bűnbak-keresésre, vagy arra, hogy az „objektív körülményeket” vádoljuk kudarcainkért.”

Hogy mi is szabja meg életünk folyását: mi magunk teljesen szabadon döntünk sorsunkról, vagy égi hatalmak irányítanak bennünket, esetleg már előre meg van írva, hogyan ível életünk pályája? Sokakat foglalkoztat e kérdés, s merőben ellenkező nézetek, felfogások uralkodnak szerte a világon. Az egyes vallások, népek és a legújabb ezoterikus mozgalmak is mind-mind mást hangsúlyoznak. Hogy kinek van igaza, s egyáltalán: lehet-e itt bárkinek is igaza? – Nem könnyű a válasz. ... Megpróbáljuk több szempontból is körbejárni a témát, ám dönteni most is mindenkinek magának kell...

A végzet ősi fogalom, ananké, ahogy a görögök mondták. A végzet, az, ami könyörtelenül beteljesül az emberen, és amelyet az istenek írnak elő, vagy határoznak meg az emberek számára, ami ellen nincs apelláta. A végzet ellen lehet harcolni, küzdeni, de a győzelem reménye nélkül. Hadd említsem meg a már ötszázezerszer elcsépelt példát Oidipusról, akinek megjósolták, hogy meg fogja ölni az apját, és feleségül fogja venni az anyját, és õ egész életében küzd ennek a végzetnek a beteljesülése ellen, de hiába. Az ananké lényege, hogy lehet ellene harcolni, de mindig az ananké győz. S valóban, ez a görög tragédiának is a lényege, hogy tragikus hősök, nagy jellemek felveszik a harcot a végzetük ellen – és elbuknak. És ez azért tragédia, mert ebben a harcban valami nagy emberi érték pusztul el, amikor a végzet legyőzi őt. Egy nyikhaj pusztulása nem tragédia. Az én fogalomhasználatomban az évezredek során a végzet megenyhült valamiért, és erről a valamiértről szeretnék most írni. Magyarul: azt állítom, hogy az ananké, a végzet sorssá enyhült, fátummá. A sors lazább, mint a végzet, tendenciaszerû, vagyis az embernek van valamiféle befolyásolási lehetősége a saját sorsát, fátumát illetõen. Persze ebben sem kell olyan biztosnak lenni, mert hiszen ezek a régi bölcsek nagyon kétértelműek voltak bölcsességeikben, tehát például ananké ide, fátum oda, Seneca erről azt mondja: „... vezetik a végzetek az akarót, aki hagyja, hogy vezessék, a nem akarót vonszolják”. (Ducunt fata volentem, nolentem trahunt.) A beleegyezőt vezetik a végzetek, a tiltakozót, az ellenállót vonszolják. Vagyis ugyanoda jut el, csak jól összetöri magát a vonszolásban. Szabad akarat: az ember egyrészt teremtmény, Istennek az alkotása, kreatúrája, és mégis, aki valami disznóságot csinál, felelősségre vonatik Isten által, aki őt ilyenné teremtette. Úgyhogy a determináció, a szabadság alapkérdések. Ugyanis, ha szabad az ember, akkor felelős magáért, akkor lehet bűnösnek nyilvánítani, és lehet felelősségre vonni. Ha viszont nem szabad, hanem determinált, illetve meghatározott egy isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő által, akkor nem lehet felelősségre vonni, nem lehet bűnössé nyilvánítani. Évezredeken keresztül minden vallásban és egyházban azt kutatták, hogy hogyan másszanak ki ebből a kutyaszorítóból. Hiszen ott van az Isten mindentudása, mindenhatósága, totalitása – másrészt ott van az ember felelőssége önmagáért. Ez az alapkonfliktus. Felel az ember magáért, vagy nem felel? És itt minden emberi megoldás csődöt mond. Isten nem oszt egyformán se jót, se rosszat, se tehetséget, se okosságot, se szegénységet, se gazdagságot. Semmit se oszt egyformán az emberek között. Csakis az õ szándékán múlik, hogy kinek mit ad, és mit vesz el tőle. S ennek okai az ember számára átláthatatlanok. Ennek az ellentétnek a feloldása borzasztóan nagy probléma. A Kabbala szerint a teremtés ott történt, ahonnan Isten visszahúzódott. Ezzel próbálja kiegyensúlyozni a Kabbala ezt az isteni mindenhatóságot és az ember önmagáért való felelősségét. Vagyis olyan területeken garázdálkodik az ember, ahonnét az Isten visszahúzódott. Így már az ember felelős azért, hogy ezeken a területeken mit csinál magával, másokkal, a világgal. Ha megnézzük az emberiség fejlődését az ókortól napjainkig a szabad akarat és önmagáért való felelősség szempontjából, akkor először is fontos, hogy szétválasszuk a kettőt.

PÉLDÁZATOK A VÉGZET HATALMÁRÓL

Ez a végzetügy megjelenik szinte minden nép ősi legendái között. Illusztrációképpen íme kettő. Az indiai változat:
Az agrai maharadzsa kertésze egy hajnalon rémülten ébreszti az urát.
- Add, kérlek, leggyorsabb lovaidat, menekülnöm kell!
- Mi történt?
- Kertedben munkálkodtam éppen, amikor találkoztam a Halállal, aki felemelt karokkal megfenyegetett engem. Hadd induljak el sebes harci szekereden, akkor estére Delhibe érhetek, és ott elrejtőzöm a rengeteg ember között, hogy ne lelhessen rám.
- Jó - mondja a maharadzsa -, indulj el máris!
A nap folyamán azután a maharadzsa is sétálgat a kertjében, és ő is találkozik a Halállal. Megszólítja:
- Te Halál, miért ijesztgeted az én kertészemet?
- Uram - feleli a Halál -, én nem ijesztgetem őt, csak égnek emeltem a karomat csodálkozásomban: hogyhogy ő még itt van, amikor ma este Delhiből kell őt elvinnem?!
A zsidó változat: Rabbi Eliézer és rabbi Akiba együtt vándorolnak. Esteledvén, egy fogadóban a két szegény rabbi egyágyas szobát vesz. Aludni térnek. Belül alszik Eliézer, kívül Akiba. A fogadóban lakodalmat ünnepelnek. Éjféltájban részeg duhaj legények törnek be a szobájukba, s megkínálják őket az ételből. A két rabbi vonakodik megenni a disznóhúst, mire a feldühödött lakodalmasok elpáholják a kívül fekvő Akibát.
- Egy félóra múlva visszajövünk. Ha addigra sem eszitek meg, amivel megkínáltunk, jaj lesz nektek a sértésért.
Azt mondja Eliézer:
- Nézd, ezek visszajönnek, feldühödnek, ha itt látják érintetlenül a tálat, és megint neked esnek, mert te vagy a kezük ügyében, Cseréljünk helyet, hadd szenvedjek én is a hitért.
Helyet cserélnek, most Akiba fekszik belül, kívül Eliézer. A legények berontanak, látják, hogy a rabbik nem fogadták el a kínálást, nekiesnek Eliézemek. Azt mondja az egyikük:
- Fiúk, ez a külső már kapott eleget az előbb. Most verjük meg azt, aki belül fekszik!...
Persze ha a dolog elintézhető lenne az ilyen naiv fatalizmussal, akkor viszonylag könnyű lenne az ember tájékozódása az életben.
A senecai bölcselet azonban bonyolultságokra figyelmezteti. "Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!" - mondja az agg mester, valószínűleg már korzikai száműzetésében, eltöprengve Néró sikertelen humanizálásának okain, s egyáltalán azon, hogyan is került ő vénségére a távoli szikár partvidékre. Fordítsuk szó szerint: "Vezetik a végzetek az akarót, a nemakarót vonszolják!" Vagyis: Barátaim! Az ember sorsalakulásában nem lebecsülendő az észrevevés, a sorstendenciák felismerésének a szerepe. Jobb dolgod lesz, ha beleegyezel a végzetedbe, mert ha kapálódzol ellene, ugyanoda jutsz el, de közben jól összetöröd magad!
A gondolat messziről érkezik, onnét, ahol még többet tudtak annak idején ezekről a kérdésekről. Íme egy taoista legenda:
"Három ember sétál az erdőben. Egyszer csak szembe jön velük egy tigris. Azt mondja az egyik: ·
- Barátaim! Imádkozzunk az ég Urához, hogy mentsen meg minket ebből a veszedelemből!
Ez az ember jámbor. A másik így szólt:
- Semmit nem kell tennünk. Ha az a végzetünk, hogy a tigris karmai között pusztuljunk el, akkor meghalunk. Ha a sors könyvébe megmenekülésünk van beleírva, valahogy életben fogunk maradni.
Ez az ember fatalista. Végül a harmadik:
- Gyorsan másszunk fel a legközelebbi fára! Így mindannyian megmenekülhetünk.
Ez az ember valóban szereti az Istent."
Vagyis hogy a sorsalakulásba beleszövődik saját cselekvésünk is. Tulajdonképpen ez a híres-nevezetes vu-vé (vu-vei) elv, az akarat nélküli cselekvés elve. Azaz, ne erőltessük vágyaink sodrában különböző helyzetek kialakulását. A helyzetek majd eljönnek hozzánk, és belőlük fakad a helyes cselekvés módja. Csakhogy honnan jönnek a helyzetek? Mi vagy ki alakítja őket? Természetesen ez a kérdés lényege. Később majd feldereng a hinduizmus válasza. Az egzisztencializmus más oldalról vizsgálja a problémát. Vajon igaz-e, hogy "ki-ki a saját szerencséjének kovácsa"? Lássuk Sartre példázatát:
A Gestapo foglyul ejt egy francia partizánt. Ki akarják belőle szedni, hol rejtőzködik a maquisardok vezetője. A fogoly retteg a kínzástól, tudja magáról, hogy nem tűri a testi fájdalmakat, köpni fog. De árulóként nem akar élni, mert bár gyenge, de tisztességes ember. Ezért úgy dönt, hogy gyorsan megöli magát. A halált vállalni tudja, a megkínzást nem. Kifundálja, hogy fel kell dühíteni az SS-legényeket, hogy indulatukban agyonlőjék. A következő tervet eszeli ki: Ismer egy közeli pusztán egy elhagyott, kiszáradt kutat. Azt fogja hazudni, hogy ott van a partizánvezér rejtekhelye. Oda viszik, látják, hogy orruknál fogva vezette őket, dühükben lelövik.
Igen ám, csakhogy a parancsnok sem bízik az elfogott partizán hallgatásában. Ő is ismeri a kiszáradt kutat. Elhagyja rejtekhelyét, és ott bújik el. A fogoly partizán nagy lelki nyugalommal vezeti a kúthoz a Gestapót, a partizánvezért elfogják, őt szabadon engedik.
Az eredmény tehát ugyanaz, mintha árulóvá vált volna. Ám akkor ez az ember erkölcsi kétségbeesésében biztosan megöli magát. Ő azonban árulás helyett a halált választotta, nem rajta múlt a partizánvezér balsorsa. Ezzel a tudattal már tovább lehet élni.
Fölfénylik tehát a választás, a döntés jelentősége az ember életében. Első gondolat: Aki nem dönt, tehát sodródik, az kiengedi kezéből az élethelyzetek alakítását. Aki választ és dönt - az is! Mert a körülmények és helyzetek alakulása olyan sokrétűen és bonyolultan meghatározott, hogy összhatásuk áttekinthetetlen, az ember nem tudja kiszámítani döntéseinek távolabbi következményeit, néha a közelieket sem.
S valóban: Rómeó és Júlia szerelmük csúcsán összeházasodnak, természetesen holtomiglan-holtodiglan. S ha rövidesen mégsem szenderülnek jobblétre, három év múlva már rá sem tudnak nézni egymásra. S vajon hol az az ember, akinek ha öt évvel ezelőtt megmutatom mai önmagát, nem rázná hitetlenkedve a fejét: ez valószínűtlen. S ugyanígy, ha ma odavillantanám neki azokat a helyzeteket, amelyekkel öt év múlva küszködik...
Második gondolat: Mégis folytonosan választanunk és döntenünk kell! De nem abban az illúzióban, hogy ezzel szándékaink szerint formáljuk a jövőt. Hanem azért, mert a választás felelősségének a vállalása, a döntés bátorsága lelkileg megtartja az embert! A sodródásban viszont elzüllik.
Volt egyszer egy barátom. Elsőéves egyetemisták voltunk. Úgynevezett link fiú volt, bulizó, lányok után rohangászó, piás. Soha semmit sem tanult. De szeretett vitatkozni, s mindeme bölcsességeken nagyokat röhögött. Ám egyszer csak eltűnt. Hallottuk, hogy letartóztatták valamilyen politikai ügy miatt, s még az emlékére is némaság borult. Én sem találkoztam vele többet. De a hetvenes évek elején egyszer csak levelet kaptam tőle Hawaii szigetéről. Idézek belőle: '
"Visszaemlékezem régi vitáinkra a sorsról és egyéb marhaságokról. Tudod, amikor ártatlanul lecsuktak, tudtam, hogy vége az életemnek. Magánzárkára kerültem. Majd megvesztem a semmittevésben, végül azt engedélyezték, hogy nyelvkönyveket kapjak. Gimnáziumi emlékeimre támaszkodva, kínomban megtanultam angolul. Amikor kiengedtek, disszidáltam, amint csak lehetett. Bécsben egy lágerbe kerültem. Egy napon amerikaiak jöttek, és kiszedték az angolul tudókat. Így kerültem ki az Államokba. Ott lehetőséget kaptam a továbbtanulásra, gondoltam, ne vesszen kárba a nyolc év orosz, ebből szereztem diplomát. Egyszer a szemembe tűnt egy újsághirdetés, egy Hawaii-szigeti japán iskola keresett orosztanárt. Ez érdekes kalandnak ígérkezett. Hawaiin megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, jól élünk, van egy csomó gyerekünk. Szóval... Ha nem tartóztatnak le, ha nincs magánzárka, ismerhetsz, soha meg nem tanultam volna egy nyelvet. Imádtam Pesten élni. Ha nem történik velem ez a disznóság, soha nem megyek el. No de ha nem tudok angolul, nem kerülök ki az elsők között Amerikába, érted már? Annak idején úgy éreztem, hogy borzalmak borzalma történt velem. Ma úgy látom, hogy akkor zötyögött át az életem ijesztő váltókon át valamilyen más vágányra. Ne válaszolj, nem akarok veled barátkozni, ezt a levelet is csak az egykori eszmecserék miatt írtam, tisztességből..."
Lieberman Lucy ezt a tanácsot adta ifjú pszichoterapeutáknak: Sors ellen nem lehet analizálni! S én azóta is űzöm azt a mágiát, hogy vajon egy lelkileg beteg, az első találkozásaink után meg tud-e jelenni képzeletemben egészségesen? Ha kiformálódik bennem annak az embernek egy egészséges változata, akkor meg tudom gyógyítani. Ha nem, biztos a kudarc.
Az ember, a helyzet és a viselkedés... De jó lenne érteni, hogy miről is van szó. Utólag persze, néha látni véli az ember. De akkor is csak úgy, ahogy a mindig pontosan fogalmazó József Attila írja:

Csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

HOGYAN ENYHÜL A VÉGZET - SORSSÁ?

Ez nagyon régi indiai mítosz. Valamikor hatalmas szellemi erők hozták alá az embert az anyagi világba, hogy öntudatát elnyerve, Énné váljon. Sok világkorszakon át tartott e folyamat. Először csak fényteste volt, azután hő formáját öltötte magára, légnemű, folyékony korszakokat élt meg, amíg megkapta mai szilárd fizikai testét. (Mellesleg eszébe jut az embernek, hogy amikor a naiv milétoszi jón filozófusok az őselvet, az "archét" keresik a tűzben, a légneműben, a folyékonyban és a szilárdban - a négy őselem: tűz, víz, levegő és föld -, vajon nem erről beszélnek-e?)
Lefelé fűződik tehát az ember, a szellemi létből az egyre keményebb anyagi létezésbe, az istenek legfiatalabb gyermeke, aki egyelőre még a szellemi erők köldökzsinórján csügg. Még sokáig nem cselekvő ember, hanem az istenek marionettfigurája. Akárcsak Odüsszeusz. Istenek harcolnak a háttérben, s ami a ravasz göröggel történik, csak földi tükrözése szellemi történéseknek. Ez az igazi kőkemény végzet, az "ananké", amely mindenképpen beteljesedik rajta. Ott állunk tehát a tragikum bölcsőjénél, minden emberi érték és nagyság megrendítő vereségénél, ha a végzettel szembekerül. "Ő megharcolta a harcot s elhullt a végzet alatt!" - búcsúzik Babits Laodameiától.
Ám az istenek lassanként elengedik az emberek kezét, mint anya gyenge kisfiáét: tanulj meg egyedül járni, még ha sokszor orra buksz is. Csak így lehetsz szabad! Az istenek visszahúzódása ember- és földközelből a "káli jugának" nevezett sötét kornak a beköszöntését jelenti az indiai bölcseletben. Az Odüsszeusz-ember már nincsen sehol. Helyette a Hamlet-ember kiált fel a magasságba: "..aludni s talán álmodni, ez a bökkenő. Mert hogy mi álmok jőnek a halálban?..." De senki sem felel, az istenek hallgatnak, üresek az egek. Hamlet már teljesen magára van utalva. "Kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!"
Szándékosan keverem az indiai legendát az európai irodalom hatalmas kulcsfiguráival, annak bizonyításaképpen, hogy más kultúra más nyelvén, de ugyanarról van szó. Hamlet a káli juga embere.
A fejlődés tovább gördül. A szabad Énné vált ember elkezdi felfelé kapaszkodását, már nem lefelé tart, hiszen szellemi megismerésekre tör, a manasz, a buddhi, az atma tudatállapotai felé. A káli juga ezerévei lassan véget érnek. Az istenek is rászánják magukat, hogy újra emberközelbe jöjjenek. Ám megjelennek a sötétség hatalmai is, akik csapdákat állítanak nekik, akadályozzák, gátolják fejlődésében. Ráksaszik és ráksaszák, démonok, ördögök, Mefisztó, Lucifer vagy Belzebub, netán Ahrimán, a sötétség fejedelme, Ormuzd ellenlábasa a perzsa mítoszban, mindegy. A sötétség és világosság harca Indiában, a zsidóságnál, a kereszténységnél, a pársziknál egyaránt. Az erkölcsi jó és a rossz mindennapi életünkben. Vajon nem így ítélünk-e önmagunk és főként mások fölött? A lényeg az, hogy a szabadságban a bukás, a kárhozat lehetősége is bennefoglaltatik. Életre kel a fausti ember, aki ugyancsak belekiált a kozmoszba, és lám, most megint felel neki valaki, de kicsoda? A fausti embernek nincs végzete, csak sorsa van, amelynek alakulása attól függ, hogyan cselekszik a helyzetekben, a kísértések között, amelyek körülveszik. Az ananké, a végzet fátummá, sorssá változott. "Ismerd meg önmagadat" - felelte a delphoi jósda azoknak, akiket a jövendő érdekelt. Amilyen a jellemed, olyan lesz a sorsod.
Bevallom, nekem mint fausti embernek sok bajom van az ördöggel. Számomra könnyebb az emberi komiszságot, aljasságot, kegyetlenséget - egyszóval mindazt, amit bűnnek nevezünk - esendőségünk rovására írni, nevezetesen annak tulajdonítani, hogy a Neander-völgy közelebb van hozzánk, mint hinnénk. No de hogy egy nálam ezerszer magasabb rendű szellemi hatalom tudatosan gonosz princípiumot képviseljen, olyasmit, amitől az én satnya erkölcsi érzékem is elborzad, ezt önmagába való ellentmondásnak érzem. Akkor nem lehet magasabb rendű nálam, hiszen morálisan alattam áll. Így viszont nem tűnik olyan veszélyesnek, én, a fejlettebb erkölcsiségű lény talán elbánhatok vele. Sőt még el is tudnám fogadni holmi edzőpartnernek, aki azért birkózik velem, hogy morálisan erősödjek, és titokban saját vereségének örül. Egyszóval aranyos ördög. Szeretni való. Csakhogy, akár csak az én életem során is, túl sok iszonyat, borzalom, kegyetlenség áradt szét a világban ahhoz, hogy ilyen játékos megoldásokat elfogadhassak.
Bohr vagy Max Planck - nem nézek utána, melyikük, mert lényegtelen a gondolat szempontjából -, szóval egy nagy fizikus adta és csak ő adhatta a "piszok" meghatározását: "Minden piszok, ami nincsen a maga helyén!" Vagyis a homok a sivatagban nem piszok, de a salátámon igen. A vaj a kenyéren nem piszok, de a nadrágomon az. Zseniális. S még hozzátehetném: az is mind "piszok" - értsd: betegség, rendellenesség, züllöttség stb. -, ami nincs a maga idejében. Tizenhárom éves korban serdülni normális. Hatéves korban betegség. Húszévesen lányok után rohangászni természetes dolog. Nyolcvanévesen szenilitás.
Így hát elvethetjük-e a Gonosz szubsztanciális létezését? Sajnos nem. Mert mikor van a maga helyén és idejében embertömegek legyilkolása, a túszszedés, a bombamerénylet, bárkinek lelki vagy testi meggyötrése? Úgy látszik, mégis működnek sötét erők, eredjenek bárhonnan, az istenek zsámolya alól, a rendezetlen társadalmi viszonyokból vagy a lélek ösztönös alvilágából. S ha megérteném is keletkezésüket, mit sem változtatna viszonyunkon. A modern lélektan két legnagyobb hazugsága, hogy a megértés elfogadást jelent, és az elfogadás mindenek megoldása.
- Nem érted meg Bádert? - kérdezik Hábi Szádi küzdelmeinek könyvében. - Gyermekkorában sokat éhezett, most ezért olyan kapzsi és zsugori.
- Én nagyon jól megértem, de azért utálni csak szabad?
Ennyit sátánügyben. Mi pedig ott tartunk, hogy a végzet sorssá enyhült. A sorsot pedig Keleten úgy hívják, hogy karma.